2000-ben, amikor végeztem, még csak két alvásközpont volt, a SOTE-én és a Honvéd kórházban, én ez utóbbiba mentem, 2008-tól pedig laborvezető vagyok. Elképesztően izgalmas és viszonylag új terület. Van, amit csakis alvás közben lehet diagnosztizálni. Nézzük az izomtónust, a szem- és légmozgást.

Van, aki alvás közben 400-500-szor nem vesz levegőt, ebből pedig mit sem érzékel, legfeljebb annyit, hogy reggel fáradtan ébred. Miközben nagyon sok súlyos rendellenesség is előjöhet alvás közben, a ritmuszavartól a refluxig rengeteg probléma.

Ma már kezdik ezt komolyan venni, de régebben volt, hogy egy fiatal betegnek megmutattam az éjszaka készült görbéjét és láttam, hogy nem hiszi el.

Sokszor nem is könnyű amúgy a diagnózis, de amikor megvan, az hatalmas élmény. Hiszen ezeknek a betegeknek az életminőségük jelentősen megváltozik. És nagyon fontos a jó kapcsolat, mert ez egy közös siker. Időt kell szánni mindenkire és kiépíteni egy bizalmi kapcsolatot. Nekem mindig az a fontos, hogy emberséggel, tisztességgel lássam el a betegemet, ha megfelelően viszonyulok hozzá, akkor minden sokkal könnyebben megy.

Mindig elszomorodok, mikor azt hallom, hogy ’velem így még sohasem beszélték meg a betegségemet, a terápiát, a lehetőségeket és egyáltalán, hogy mi is van velem’. Nem értem, hiszen én semmi extra dolgot nem teszek, viszont ez azt jelenti, hogy sokszor még a minimális információt sem kapják meg a betegek. Pedig ez mindkettőnk érdeke, mert fele arányban kell a jó diagnózis, a másik fele, hogy megnyerd magadnak a pácienst. Ha ez nincs, akkor nem lesz együttműködő, mert nem érti és idő előtt el is fogja hagyni a gyógyszereit.

Én mindig azt tanultam, hogy az orvosi tudás, a tapasztalat mellett emberség és empátia kell az eredményes gyógyításhoz. Ezek nélkül semmi sem megy.”